Iszonyú intelligencia és béketűrés – na, ezek a Bea-kutyák (Izabella és Morgana)

Egész életemet (56 éves vagyok) úgy éltem le, hogy féltem a kutyáktól. Ha szembejött az utcán, lemerevedtem, kilométereket kerültem, mikor gyalogosan menve megláttam egy kutyát, még azt is bevállaltam, hogy elkéssek iskolából gyerekkoromban, amikor ilyen helyzetbe kerültem, pedig volt nemulass annak idején…

Felnőve a félelem velem nőtt, s mindegy volt már, mekkora kutya az, amivel találkozom, egy tenyérnyi kutya is a frászt hozta rám.

A munkám során az önismeret kulcstényezővé vált, kiderült, hogy pici gyerekként átharapta a fejemet egy németjuhász, s ennek emlékét hurcoltam azóta is, s mivel meggyőződésem, hogy ahol a félelmed, ott a feladatod, 14 éve úgy döntöttem, hogy szembenézek végre ezzel (mindig messziről kerültem ezt a témát), s mikor elköltöztem, beszereztem magamnak egy rajzos németjuhászt. Törzskönyv nem kellett, nem akartam sehova vinni, a tenyésztővel a vásárláskor se találkoztam, a volt férjem vette meg, s küldte el hozzám a gyerekekkel. Mai napig nem tudom, kitől vette (csak névről), soha egyszer nem érdeklődtek a kutya után, hogy hogy van, mi van vele, netántán segíhetnek-e valamiben…Új élet, új kezdet, tudjátok, milyen: alig volt időm, rengeteget dolgoztam, de tény, hogy a kutya nagy szolgálatot tett: legalább már tőle nem féltem, s a lányomat is biztonságban tudtam, ráadásul neki is igazi játszótársa volt – de még megvolt a 3 lépés távolság: szerettem, de nem alakult ki olyan kötődés köztünk, mint amiket láttam másoknál.

Tavaly augusztusban, 13 évesen ment el, s amit neki köszönhetek: az első lépések a kutyák felé, s az a biztos tudat, hogy kell a kutya a házhoz…így (családom ágálása ellenére, ők nehezebben viselték, s az emléke miatt nem akartak még kutyát egy darabig) amikor elment, elkezdtem keresni, s csak két fix dolog volt: 1. Ne hasonlítson az előzőre, nehogy Lédát szeressük benne 2. Németjuhász legyen….

Nem tudom, hogy akadtam Beatrix Kun-ra, s a Falkára, senki ismerősöm nem volt, aki ismerte volna, vagy akinek ilyen kutyája lett volna, nem is hallottam addig a Bea-kutyákról…én csak egy németjuhászt kerestem, de meggyőződésem, hogy a sors akarta úgy, hogy végül itt kössek ki.

Elmentünk megnézni a kutyusokat, természetesen konkrét elképzelésekkel: ilyen, meg ilyen legyen, s bár nagyon választani mentünk, Bea azt mondta, ne válaszunk még. Most már biztos vagyok abban, hogy azért mondta, hogy nehogy azt a kisfiút vigyem el, akit kinéztem magamnak Vagy mondjuk azt a kislányt, aki pedig a lányomnak tetszett (aki mint később kiderült, a szomszéd faluban van épp:) Mikor másodszor mentünk, Bea nagyon finoman a kezem alá tolta Izabellát. Fogjam meg nyugodtan, barátkozzak vele. S bár az illiúzióm megvolt, hogy én választottam, most már biztos vagyok abban, hogy szándékosan kaptam tőle épp Izabellát. Arról nem is beszélve, hogy lelkessé vált az egész család – s ehhez elég volt egyetlen látogatás. Izabella nem hagyta, hogy távolságot tartsak, nem engedte, hogy féljek, azt se, hogy hanyagoljam, egész egyszerűen kezdtem úgy alakítani az életem, hogy beleférjen ő is, s szép lassan, óvatosan beette magát a bőröm alá, s bár rendes családtag lett, mégis, az én kutyámmá vált:) Míg harapdálta a párom és a lányom, az én kezem sose, elég volt ránézni ijedten (még kölyök volt!), azonnal nyalt kettőt a kezemen, s még véletlenül se karcolt meg a fogaival. Elkezdtem más szemmel nézni, észrevenni, hogy milyen okos (és persze rafinált), mennyire vágyik a szeretetre, s mennyire feltétel nélkül tud szeretni. Olyannyira, hogy még arra is hajlandó voltam, hogy elvigyem kutyaiskolába, ahol mit ad Isten egy rajzos, ámde pont olyan kis németjuhász kutyával találkoztunk, mint aki anno megharapott… Izabella “véletlenül” őt választotta ki kis barátjának, s persze, hogy mindig a közelébe kellett lennünk. Engem ismét a frász tördelt, s bár az iskola csapnivaló volt, nem tanultunk semmit (hisz minket nem tanítottak), de az ő kedvéért meghívtuk magunkhoz hétvégére a gazdival játszani. Azóta hetente itt vannak, s én lassan megbarátkoztam vele. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire más Izabella, ha van mellette egy hasonszőrű, így eldöntöttük, hogy a Falkával is elkezdünk barátkozni, hogy vissza-viszajárhasson az övéihez, s ennél jobb döntést nem is hozhattunk volna. Bea nemcsak a kutyáival törődik, hanem velünk, gazdákkal is, persze, azonnal kiszúrta, hogy tartok tőlük, s az elején még kimondatlanul, ma már határozottan kijelentve elkezdett azon dolgozni, hogy a félelmeim maradékától is megszabaduljak, miközben Izabellát is lassan szoktatta – szoktatja a hasonszőrűekhez, így támogatva a szocializációját.

————–

Itt most képvágás következik, szombati és tegnapi sokkolók:)

Szombaton Bea beültetett a kicsikhez, hogy ismerkedjek velük: egy-egy puha, meleg kis szőrcsomó mind, majd arra lettem figyelmes, hogy kihoz az egyhetes alomból egy picit, s a kezembe nyomja. Gondolhatjátok, meg se mertem mozdulni, nehogy valami baja legyen a kis jövevénynek. Már épp kezdtem volna feloldódni, amikor kiengedte Fernírt. Kész. Akkor azt hittem, ott halok meg: balra szaladt felém Izabella, akit féltettem, nehogy Fernir bántsa, ha túl közel megy a kölykéhez, jobbra tőlem észtveszejtő tempóban közeledett az anya (kezemben a kölyke), s elképzelni nem tudtam, mi fog történni, noha Bea mondta, hogy maradjak nyugodtan, ne izguljak, minden rendben lesz. Folyamatosan beszélt hozzám, bár bevallom, fogalmam sincs, mit:) Fernír mindenféle verekedés nélkül lerendezte Izabellával a helyzetet, majd együtt rohangáltak, s időnként odajött hozzám is, meggyőződött arról, hogy jó kezekben van a kiskutya, s tovább rohangált. Tegnap már úgy fogadott, amikor kiengedte Bea, hogy tudta ki vagyok. Odajött hozzám, s minden ugatás és minden különösebb cécó nélkül szinte azt közölte, hogy szomjas, mire hülyeségből mondtam neki, hogy gyere velem a csaphoz, engedek neked vizet. Sarkon fordult, s szép lassan félig előttem elment a csaphoz, megvárta, míg engedek neki vizet, s ivott. Megdöbbentő volt. Első szóra. A másik megdöbbentő az volt, hogy Bea totál messze volt, én pedig egy “idegen” kutyával beszélgetve nyugodtan voltam az udvaron. Csak hát a sokkterápia nem ért véget, az oltás után Bea kiengedte Albát is – persze előtte elmondta a történetét, hogy bántalmazott kutyaként érkezett “visszáru” , s mennyi időbe telt, míg visszaédesgette magához, hogy meg tudjon bízni benne, s hogy mennyire bizalmatlan még mindig az idegenekkel…hát, nekem se kellett több, ismét a pánikszerű félelem…de azt tettem, amit Bea mondott. Alba érezte, hogy félek tőle, az elején csak kerülgetett, s persze azt csinálta, amit előtte hallottam: felmért, hogy mennyire vagyok őszinte, s mennyire jelentek veszélyt rá, a kölykeire és Beára….jelentem: átmentem a vizsgán, pár perc múlva már simogatásért bújt hozzám, s ami még megdöbbentőbb volt, meg mertem simogatni. Majd kis idő után Bea csak annyit mondott, hogy lassan vissza kéne menned a kennelbe, mert dolgom van és mást is ki kell majd engedni, mire ő sarkon fordult, s beügetett a helyére, megvárta, míg Bea odaér, s bezárja az ajtót…azért ez döbbenet…

Ezek után már egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy amikor megfordult szombaton a fejemben (nem kimondva!!!!) , hogy úristen, ezt a kiskutyát kellene elvinni (az öthetesek közül az egyik) Bea minden előzmény nélkül megszólalt: szó se lehet arról, hogy őt elvidd, ő egy alfa kislány, nem való Izabella mellé, majd választunk egy olyat, aki neked is jó meg neki is…

Nem fogom azt mondani, hogy nem jó. Nem fogom kötni az ebet a karóhoz sem, hogy stílusos legyek…ezek után meg pláne, hogy nem. S tulképpen tegnap döbbentem rá arra is, hogy Izabellát is Bea választotta nekem…

Biztos vagyok abban, hogy a többi Bea-kutyásnak is van hasonló élménye, hogy miért illik hozzájuk a kutyája, miért döntöttetek amellett, hogy kettő lesz (döbbenet, hogy szinte mindenhol két-három kutyát látok), de ami számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ezek itt nem mindennapi kutyák, s Bea sem egy átlagos ember…

Foglalkozik az emberrel, foglalkozik a „gyerekeivel”, névről ismeri mind a több száz kutyát, aki innen gazdára talált, s azokat is, akik nem. Különleges kutyák, különleges névvel, különleges intelligenciával, s egytől-egyig felemelő jellemmel….ezek a Bea-kutyák.

Ezért fontos számomra a falka. Ilyen csodákat nem szabad hagyni eltűnni a semmiben…

—————–

Ma negyedik napja, hogy két Bea-kutyánk van: Izabella, aki most töltötte a 11. hónapját, illetve Morgana, aki még csak két hónapos. Ő az a bizonyos kis Fenrír-kölyök, aki ötnaposan már a kezemben landolt.

Bár Bea mondta, hogy nem lesz gond a kutyákkal, de azért hittem is, meg nem is: úgy voltam vele, hogy jó, jó, nála nem volt gond, mert ő ott volt, s ő szoktatta össze őket a Tanyán, de hát ez itt eddig Izabella territóriuma volt, s most idejön egy kis akarnok az ő portájára…aggódtunk, na! Mert hát Izabella azért egy kivételezett szerepben volt itt, s a féltékenység, az „irigy kutya” hiedelemmel kapcsolatos tapasztalásaink mást mondtak.

Már a kezdet kezdetén is világos volt, hogy Beának lesz igaza, de hát a tapasztalat az tapasztalat, árgus szemekkel figyeltük kettejüket: nagyon ritkán kellett csak rászólni Izára, hogy „szépen”, azt is csak azért, mert a játékba belelkesedett, s azért akkora ereje van, hogy egy másodperc lenne szétroppantani ennek a kis vacaknak a csontjait… bár nyilván, ez az ő fejében meg se fordul, vagy ha igen, hát jól titkolja:)

Írhatnék órákat, zenghetnék ódákat, de ennyi idő a világon sincs, úgyhogy csak gyorsan papírra vetem a ma reggelt: Izabella fogyókúrán van még mindig, s csak este kap már enni, míg a kicsi ugye reggel-este eszik. Ma reggel már tényleg megszántam szegényt, s mivel tegnap feltankoltam egyforma játékokkal, jutalom-falatokkal, gondoltam, odaadom neki azt a velőcsont darabot, amit neki szántam –  naná, hogy a nagyobbat.

Ő nagyon szépen félre is vonult vele a háza előtti kis „teraszra”, míg Morgana a csirkemellet tolta befelé, de a kicsi ahogy észrevette, hogy a nagy mást kapott, azonnal rárabolt, s otthagyta a kajáját. Iza szó  nélkül tűrte, hogy elhajtották a csontjától.

Nem volt mit tenni: kihoztam a kicsinek is az övét: az egy kicsit kisebb darab volt, de ugyanaz. Gondoltam, akkor legalább mindketten ellesznek vele. Aha, ahogy én azt elképzeltem. A kicsi egy kicsit forgatta jobbra-balra, majd fogta, átvágtázott a nagy teraszára, s elszedte a nagytól az övét.

Megállt bennünk az ütő, hogy most mi lesz?! Majd a párom berohant a telefonért, amikor láttuk, hogy semmi: a nagy átengedte, s tűrte, hogy ez a kis mocsok még a lábát is megrágja:)

Amikor megunta sem kapott a kicsi, hanem gondolta, túljár az eszén: mivel a biztonsági zónája még a teraszon van a kicsinek, s jobbára ennek környékén karistol, ezért fogta a csontját, s kivitte a kert közepére. Mikor érzékelte, hogy a kicsi nem jön utána, akkor egy darabig rágta, majd visszajött, s várt… amikor otthagyta Morgana a csontot, s más szórakozás után nézett rárabolt immáron a Morgana csontjára, s elkezdte azt is kivinni:) Nem semmi:  ok, nem bántjuk a kicsit, de azért nehogy már….

Szóval újabb tapasztalás a Bea-kutyámról (immáron mondhatom, hogy a nagyról): bár még csak 11 hónapos, bár ez a kis maszat se nem gyereke, se nem testvére, csak egy kis „betolakodó”, mégis: óvja, védi, s nem bántaná a világ minden kincséért sem. Azért ilyen béketűrést, intelligenciát ember-gyerek között se nagyon tapasztalhatunk…

——————-

Ismét képszakadás, eltelt egy év. Ma  már két gyönyörű nagy kutyám van – noha még kölyök mindkettő. Már, ha kölyöknek lehet nevezni egy 40 kilós nehézsúlyút 😀

Együtt mozdulnak, együtt alszanak, együtt játszanak, megtöltötték élettel az udvart. Egyszerre tüneményesek, s egyszerre garázdák: fűgyilkos, fürdőruha rabló, vermet ásó, vízmániás, s kb. estig lehetne sorolni, hogy milyenek. Egy biztos: a napjainkat megszépítik, mellettük nincs idő unatkozni, sem lehetőség szomorkodni. Szeretnek minket feltétel nélkül, s minden nap csak rácsodálkozunk, hogy hogy lehet egy (vagy két) kutya ilyen okos, értelmes, hogy tudják, mire gondolunk. Gondoltam már rá, hogy megírom a történetüket. Majd egyszer. Addig a képek és a videók beszélnek helyettem:)

 D. Magdolna