Ahol a félelmed, ott a feladatod…

Nem titok, mind Tudjátok: félek a kutyáktól.

Illetve ez a mondat így, ebben a formában már nem igaz, vagyis nem így igaz. Észre se vettem, hogy Bea módszeresen elkezdett hozzájuk szoktatni, mígnem a múlt héten már tizensok kutyát úgy fényképeztem és videóztam, hogy nem jutott eszembe, hogy félnem kéne…Azért ez nagyon durva – tekintve, hogy 56 éves vagyok, s egész életem ebben a félelemben telt…

Nézzük csak, mi történt eddig, hol „szedett rá” Bea, s milyen észrevétlen praktikákkal érte el, hogy oldódjak a kutyák körében?

Egyszer valamikor réges régen, egy messzi – messzi Galaxisban (ja bocs, ez egy másik sztori:) ) szóval augusztus vége felé, amikor először mentünk le kiskutya nézőbe tavaly (mintha már egy élet eltelt volna azóta, csak mondom), s kellő távolságból, felülről néztem a 3 kiskutyát a kis kennelben (naná, ott volt velük Dolly-mama a termetes, s nem kicsit félelmetes anyuka), Bea kapta magát, s kinyitotta a kis kennel ajtaját. Na, ez volt az a pillanat, amikor hátraléptem kettőt, s megmerevedtem, hogy úristen, mi lesz most, kiront az anya, s nekem annyi.

Persze, mondanom se kell, semmi ilyen nem történt: Dolly nyugodtan elvolt a kölykökkel, akik viszont intenzíven érdeklődtek irántunk (legalábbis Zara nagyon, Izabella csak ímmel – ámmal, nem kicsit lekezelően, s a kisinas pedig félénken meghúzódott a háttérben.  Mire Bea megszólalt: menjetek csak nyugodtan be, ismerkedjetek meg velük.

Sejthetitek mit gondoltam Bea elmeállapotáról… khm… akkor még nem sejtettem, hogy épphogy Beával nem volt semmi baj, ismerte, ismeri a kutyáit, azok minden rezdülését, s ma már tudom, sose mondana ilyet, ha veszélyben lennék…

Szóval ott, akkor, amikor először hót mereven bekászálódtam a kis kennelbe, s kicsit meghaltam, amikor Dolly azért odajött hozzám egy fél pillanatra, majd fogta magát, s kiugrott, otthagyva engem a kicsikkel, enyhe eufóriában kezdtem őket – főleg azt a szende kisfiút, akit kinéztem titokban magamnak – simogatni, babusgatni. (persze, Bea nagyon ügyesen elérte, hogy mégse a fiút hozzam el, hanem Izabellát, nyilván nem véletlenül – erről még majd riport is lesz persze) .

Időközben Dolly azért vissza-visszaugrott a kennelbe, gondolom, ellenőrzött minket, de annyira ügyet se vetett rám, hogy harmadik alkalommal már nem rántottam el a kezem a kiskutyáktól, amikor közeledett, hanem tovább simogattam, s Dolly fejmagasságban nézett rám, amikor egyszer felemeltem a fejem. És hát nemhogy nem tépett és szaggatott darabokra, hanem csak állt és érdeklődve nézett…

Életemben ekkor történt meg velem először, hogy észrevettem, hogy néz ki egy idegen nagy kutya, s szinte azt láttam a szemében : Nyugi, nem bántalak…

Azt hiszem, ez volt az első lépés, amit megtettem nemcsak a Bea-kutyák iránti elköteleződés útján, de a félelmeim leküzdése érdekében is…

---

Eltelt sok-sok idő, a történetben van jó pár hónap szünet – mondhatni: filmszakadás. A köztes történéseket dióhéjban már leírtam egy előző történetben.

Szóval ott járunk, hogy megtudtam, mi a helyzet lent a Tanyán, s áprilisban dacára annak, hogy még elég gyenge voltam, lementem én is Beához. Gondoltam, kicsit körülnézek, tartom a lelket a többiekben, míg a családom effektíve segít a munkában. Párom, lányom füvet nyírt Enikőékkel, míg én riportot csináltam Beával, hisz menni se nagyon tudtam. Azért a kisrókáék kennelje előtt felállított baba-simogatóig csak elvánszorogtam Beával:)

S bár tudom, furcsa lehet másoknak, de akkor is: nagy elszántság kellett ahhoz, hogy belépjek a kölykökhöz: ugyanis sokan voltak, össze-vissza kószáltak, így mindig volt valaki a hátam mögött, amit alig bírtam elviselni. Hiába: a félelem egy illúzió, s mondhat ám bárki bármit: van, aki egy fél centis bogártól képes sikoltozva rohanni, nos, én minden kutyától frászt kaptam –  még a kölyköktől is. Annyi, hogy ha szemmel bírtam tartani a piciket, akkor kisebb volt a félelem. De attól még volt! Bea unszolására végül nagy nehezen beültem közéjük a kis kennel közepére, s már kezdtem  volna megnyugodni, amikor újabb stressz: Izabellát beengedte a kicsikhez.

Azt a tudathasadást! Cikáztak a gondolatok a fejemben. Úristen, el fog taposni valakit Izabella! Jézusom, csak nehogy bántsa valamelyiket, mi lesz akkor?  Atyavilág, egy vonalban van a fejem Izabellával és arcon nyalt!  Mert hát igen, a saját kutyám mellé akkor ültem le először a földre … állni ok, lehajolni is ok, de hogy a fejem, az arcom egy vonalba kerüljön egy ekkora kutyával (ott nincs enyém-tiéd, ha félelemről van szó), az már aztán mégiscsak a képtelenség kategória (bizonyára emlékeztek még: anno a fejemet harapta át egy németjuhász kutya még pici gyerek koromban), szóval ott aztán tényleg nem számított, hogy Izabella az én kutyám, a félelem sokkal erősebb, mint a józan ész, s még azt is alig hallottam a szívdobogásomtól, amit Bea duruzsolt ott mellettem…. majd szép lassan eljutott az agyamhoz a hangja, hogy minden rendben van, látod? Nem bántja Izabella a kicsiket, látod, milyen óvatos? Ezt és ehhez hasonlókat mondhatott korábban is, csak akkor épp nem hallottam:) És szép lassan visszatért a vér a fejembe, már rendesen láttam, észrevettem, hogy Izabella milyen óvatos a picikkel, s én is megnyugodtam. Közben Bea egyfolytában beszélt, majd egyszer csak eltűnt mellőlem, s már észre se vettem. Időközben azért nagy volt a jövés-menés, bekeveredett a kicsikhez Edit, majd Csilla, Enikő is be-benézett, de végül teljesen egyedül ültem bent, s azon kaptam magam, hogy simogatom az aprónépet…

Ekkor jelent meg Bea a kis Mufurccal (ma már van neve, de azt még nem mondom meg:) ), volt vagy 5 napos, egy tenyérnyi kis kutya-kezdemény, s kihívott a kennelből, majd a kezembe adta az új jövevényt. Kész. Lemerevedtem. Kivételesen nem a félelemtől, illetve attól, de nem a kutyustól féltem, hanem attól, hogy valami baja lesz. És itt jöttek a népi hiedelmek, tudjátok: majd miattam jól kilöki az anyja…. meg mi van, ha nem jól fogom és valami baja lesz… meg úristen, mi van, ha elejtem…. szóval ismét stressz, de ez Beának nem volt elég, otthagyott a picurral, s megjelent Fenrírrel, az anyával!

Úristen, szerintem aki nem félt soha semmitől, el nem tudja képzelni, hogy akkor min mentem keresztül! Totál pánikban levegőt se mertem venni, míg közeledtek. Mikor elült a köd, akkor döbbentem rá, hogy atyaisten, Izabella rohanva közeledik, én itt állok ezzel a kis valamivel, Fenrír meg elrohant előttem hangos ugatással –  neki a kutyámnak. Na, mondom, nekünk annyi:( S már potyogott a könnyem is, hogy valami baja lesz Izabellának. Tettem volna le a kölyköt, de nem volt hova-kinek adni, mert Bea nem vette el, azt mondta, maradjak nyugton, Fenrír jó kutya, nem fogja bántani Izabellát, csak közli vele, hogy ne rohangásszon itt ész nélkül, mert itt van a kölyke.

És tényleg: nem ugrottak össze. Fenrír valamit mondott Izabellának, majd onnantól együtt szaladtak, egymás mellett. Aggodalmamban el is feledkeztem arról, hogy én meg itt állok egyedül a kölykével, s mikor odaért hozzám, bizony, fel is ugrott, hogy meg tudja nézni, minden rendben van-e vele. Puff….vérnyomásom ezer, majd vissza, s ez így ment még párszor, s egyre kevésbé volt ijesztő, míg végül megszoktam a helyzetet. Ekkorra a kicsit már visszavitte Bea, majd Fenrírt beengedte Alba kölykeihez. Nagyon érdekes volt nézni, hogy mennyire óvatosan járt körbe, mindenkit megszaglászott, odébb tolt egyet-kettőt, de még véletlenül se bántotta a másik kölykét, sőt! Valamelyik rá is csimpaszkodott, s ő kötelességtudóan lefeküdt, s azonnal rárabolt az összes kölyök a cicire…pedig nem is az övéi voltak! Hát, én ilyet még sose láttam…(ezen a tanyán elég sok ilyet még sosem láttam mondat hangzik el érdekes módon), viszont onnantól kezdve megint egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy másképp nézzek a kutyákra. Félelmem tárgya mögött már nem egy fenevadat, hanem egy anyát láttam, ráadásul olyat, aki észrevéve, hogy szükség van rá, megtette, amit kell… enni adott a másik kölykeinek egyszerűen csak azért, mert azok éhesek voltak.

Az este egyfolytában azon járt a fejem, hogy itt van ez a kutya: érzi a szükséget, s nem gondolkodik, nem méricskél, eszébe se jutott, hogy esetleg majd az övéinek nem jut elég, hanem azonnal érzékelve a szükséget segít. Hát, sok ember megirigyelhetné, s példát vehetne róla….

---

A hétvégi Izabella-Fenrír sztori után  azt gondoltam, hogy a mély vízen túl vagyok, s bevallom, elégedett is voltam magammal, hisz túléltem, nem? Bár nem fűztem komoly reményeket ahhoz, hogy bármi is változni fog, mégis legalább azt elértem, hogy képes voltam viszonylag feloldódni felnőtt kutyák társaságában (ami itt egyelőre még csak annyit jelentett, hogy nem álltam vigyázzban és mozdulatlanul, amikor megjelent egy kutya a láthatáron).

Azon a héten szerdán jött az állatorvos oltani az Alba – babákat szerdán, s épp akkor mentem le az egyik kedves barátommal, Józsival „terepszemlére” a Tanyára. Miután Józsi elment, én ott maradtam beszélgetni, babákat simogatni, meg segédkezni, amikor jön a doki. Minden rendben is ment: oltás után kiadogatták a babákat, én pedig átvettem-leraktam őket, s próbáltam egy helyen tartani az izgága kis tömeget. Miután a doki elment, visszarakosgattuk őket, s Bea megkínált egy kávéval. Nem sejtettem, hogy újabb merényletet tervez, így (én hülye:)) elfogadtam, s Bea be is ment. Igen ám, de nem egyedül jött ki! Hanem Albával, akinek a kölykei épp ott nyüzsögtek körülöttem. S míg leült velem szemben Bea az asztalhoz a kávéval, elmesélte Alba történetét, hogy hogy került vissza a falkához, s milyen sanyarú sorsa volt, ami miatt enyhén kezelhetetlen, s bizony, támadóan is szokott viselkedni. Ekkor már erősen fészkelődtem a helyemen, mivel Alba bent volt a kennelben a kölykeivel – tőlem 2 méterre. Nem annyira szerettem volna, ha kijön onnan úgy, hogy fejmagasságban van az ő feje is.  De aztán Bea tovább mesélt, s tudjátok az milyen: figyelsz, elfeledkezel a környezetről,  immáron a történet lesz a lényeges, szóval eléggé megnyugodtam VOLNA, ha épp nem azt mesélte volna, hogy Alba bizony eldönti, hogy kit szeret és kit nem, s akit szeret, attól simogatást kér, mert nagyon szeretet-éhes, akit viszont nem, annak annyi. Aha, ez egy remek mondat volt a számomra, szóval úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton: egyszer fent, egyszer lent. Nos, ebben a pillanatban , amikor erről beszélt odament a kölykök kenneljéhez, s kiengedte Albát, míg én ott ücsörögtem a kennel mellett egy kis széken, úgy kb. fejmagasságban a kutyával. Nagy élmény volt: az ütő megállt bennem, még levegőt se mertem venni, amikor Alba odajött és beleszagolt a hajamba. Értitek? A hajamba! Kész. A látásom elhomályosult, a tekintetem üvegessé vált, szerintem ha egyedül lettem volna tán még be is pisilek a félelemtől, de mivel Bea is ott volt, mégse engedhettem azért ezt meg magamnak:) Szóval csak visszafojtottam a lélegzetem, s vártam az ítéletet, amikor Bea megszólalt: miért nem simogatod meg, nem látod, hogy azt várja? Huh, megnyugodtam: Alba elfogadott. S mivel korábban épp arról mesélt, hogy ha elfogad, akkor viszont simogatni kell, elkezdtem először csak gépiesen, majd egyre inkább oldódva simogatni, míg ő meg nem unta, s odébb nem állt. Egyszer-egyszer még hátra-hátra bandzsítottam, ellenőrizni, hogy hol van és mit csinál, majd azt vettem észre, hogy annyira eltelt az idő, hogy Bea beengedi a kicsikhez szoptatni az anyjukat.

Szóval ismét egy lépés: egy veszélyes kutya, aki ráadásul anya is a közelemben volt, s túléltem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a vízválasztó, ma már tudom. Annyira hatással volt rám ez az eset, hogy a későbbiekben már teljesen másképp viszonyultam a többiekhez is – de ez már egy következő történet…

---

Hosszabb filmszakadás – több, mint egy év eltelt. Immáron két kutyám van. A történet elején említett 5 napos kis vakarcs lett a második: Morgana. Azóta már másfél éves kis hölgy (jó, néha persze trampli a javából). Azóta többször voltunk a tanyán, mindig egy halom kutyától övezve. Azóta megismertem Liánát, Alfát, Negrót és Hexét, volt kint Lobo, Liebling, Cuki, Sugar, s tulajdonképpen egy-két kivétellel majdnem az egész Falka volt már körülöttem – egyszerre mindig több és több. És nem emlékszem, mikor történt, hogy elkezdtem nem észrevenni, milyen nagyok, milyen sokan vannak. Az is igaz, hogy menet közben annyit hallottam és olvastam már róluk, hogy szinte mindegyiket ismerni véltem.

Bea nem hazudtolta meg önmagát: minden alkalommal, amikor lementünk (már eleve: mások is jöttek, amikor mi, szóval 4-5 kutya már eleve idegen volt), egyre több és több kutyát engedett ki hozzánk. Persze, ért hozzá, hogy elterelje az ember figyelmét, állandóan beveti a „csak ülök és mesélek” taktikát: olyan sztorikat tud mondani a kutyáiról, hogy nem tudunk nem figyelni. Ilyenkor a kutyák is rendszerint körénk telepednek, s ők is hallgatják a történetet (Bea szerint pontosan tudják, miről van szó), s közben ide-oda kószálnak körülöttünk, egy-egy simit begyűjtenek ettől-attól, s volt, hogy azt vettem észre, hogy egy vadidegen kutyát simogatok, szóval még időm se volt megijedni… mivel fel se tűnt…Már nem ugráltam fel, már nem merevedtem meg, amikor rohant felém egy-egy 45 kilós amazon, már nem sikoltottam és csuktam be a szemem, na jó, talán még kicsit befeszültem. Nem mondom, hogy kész vagyok: van még bennem tartás, különösen, amikor Smasszer Aranka (alias Nina, mert hát van rendes neve is) belehörög az arcomba a fájós lábam mellett- na, olyankor még befeszülök. De őszintén: nem tudom eldönteni, hogy csak a lábamat féltem, nehogy megint leessek róla, vagy az a régi félelem jön vissza…majd kipróbáljuk. Odáig vetemedett a dolog, hogy menet közben már be mertem menni Zarához, Iza testvéréhez a saját portáján , sőt, egy újabb merényletre készülünk: vendégségbe Smasszer Arankához, nehogy már meghazudtoljam önmagam: ahol a félelmem, ott a feladatom. Ha majd egyszer összejön ez a randi is, mindenképp beszámolok, hogy is állunk: én és a kutyák…. vagy inkább a kutyák és én…

Azért most, hogy rovom ezeket a sorokat felötlik bennem a gondolat: vajon mekkora része volt ebben Beán kívül a Bea-kutyák mérhetetlen intelligenciájának? Mennyire kellettek ahhoz, hogy közöttük merjek akár egyedül is lenni? Gyanítom, sok, mivel módszeresen mind magától jött oda hozzám, magától kérte a simogatást, még akkor is, ha ma már néha azon kapom magam, hogy néha Zulejkát, néha meg Alfát simogatom:) Na persze, ha most Bea itt lenne, azt mondaná, hogy gondolatolvasással kommunikálnak egymással…Bea, meg a tézisei a kutyáiról… csak az a bosszantó, hogy előbb-utóbb valahogy mind beigazolódik…:D

Folyt. köv.

D. Magdolna