A találkozás
Sami még kölyök volt, mikor Beánál leendő örökbefogadója megpillantotta. Akkor csak látogatóba mentünk, beszélgetni, gyönyörködni…, nem volt tervben a család bővítése. De Sami különlegessége mély benyomást tett, kedves kis pofiján éktelenkedő sebhelyével is -ami sokaknak szépséghiba lehetett-, a legkülönlegesebb helyre kezdte befészkelni magát, az emberi szívbe. Erre a Bea-kutyáknak egészen különös képességük van, vigyázzatok, ha találkoztok velük!
Az ember, akinek esze ágában sem volt kutyát kinézni magának, mert bár szereti őket, de a körülményei nem voltak alkalmasak, elnevezte a sebhelyről Scarface-nek, és távozáskor annyit mondott maga elé: „Egyszer még úgyis az enyém lesz. Még nem tudom, hogy hogyan, de majd meglátod, az én kutyám lesz…”
Lépések a megvalósulás felé
Eltelt egy év. Sokminden történt nálunk is, Beánál is, az egyesület életében is. A változás időszakának mondanám, átalakulások szervezeti és kapcsolati szinten, ami leterheltséggel, küzdelemmel, olykor szomorúsággal is jár, és amiből valahogy mindig előrébb kell jutni, a közben szerzett sebeket be kell gyógyítani. Ebben is fantasztikusak a Bea-kutyák, ezt már tapasztalhattuk.
A megújulás részeként felpezsdülő egyesületi élet Sami és leendő családja életében is fontos változást indított el azzal, hogy a kisróka is felkerült az örökbe fogadható kutyák közé. Mondhatom, teljes megdöbbenésünkre, mert egyrészt mit keres egy róka a kutyák között, másrészt „Miért ajánlgatja Bea az én kutyámat? Milyen Sami, mikor Scarface! Ő már az én kutyám!” Itt néha a róka-kutya megnevezés körül keveredés van, de ebben a felfokozott helyzetben ez talán érthető is.
—————
Belevágunk, de mibe is?
A szívbe való befészkelődés ugyan már rég megtörtént, de közben csak eltelt az az egy év, meg a mindenféle változások…, így hát újra meglátogattuk Beát, kikértük a véleményét, elmondtuk a mi szempontjainkat (főleg én a sajátomat, mert a leendő gazda jobbára fotózta, kísérgette az ő Scarface-ét…), szólnak érvek kölyök mellett, felnőtt mellett egyaránt. „Én őt vinném. Hozzá mit szólsz? Hű, milyen szép, még tudja is, mutatja magát!”
Na, azt senkinek nem tanácsolom, hogy bizonytalanság látszatát keltse, mert úgy jár, mint mi. Egyre több gyönyörűséget fedez fel, és mindegyikük mellett rengeteg érv szól, ami semmit nem lendít az ügyön, elhihetitek. Ilyenkor kétféle dolgot tehetünk: vagy viszünk 4-5-10… Bea-kutyát, ennek is megvan a maga szépsége, vagy mielőbb elhagyjuk a ceglédi kavalkádot, hogy leüljünk, elgondolkodjunk, majd a szívünkre hallgassunk. Miután már voltam kutyahalmozó, felismertem, hogy most a szív hangjai elnyomnak mindent. Talán ellentmondásosnak tűnhet, hiszen a gyűjtő is rajong a kutyáiért, de elsődlegesen valamelyik külső vagy belső tulajdonság tetszik meg a kiszemeltjében, ezt követi a rajongós rész. Most pedig csak mondta-mondta a magáét az a szív, nem is lehetett tőle másra figyelni.
Kimondtuk hát: Sami/Scarface a döntés
A család kicsit aggódott, hogy nem fog hallgatni az új nevére, de megnyugtattam őket, hogy nekünk a mostanira sem reagál, első pont kipipálva. Beával egyeztettem, felkerült a honlapra is, hogy folyamatban az örökbefogadás, amit meg is osztottam a leendő gazdával. Szegény azt hitte, valaki megelőzte, csak akkor lélegzett fel, mikor mondtam, hogy találjuk ki, mikor megyünk érte. Az arca elárulta: a kisróka az igazi!
Az örökbefogadás napja
Bevallom, egy csomó dolog ekkor villant be. Mi lesz, ha majd mindent szétrág, szétkapar, ellop, mindenre felugrál, ha neki újdonság lesz a megszokott életvitelünk, nekünk meg kényelmetlen lesz azon változtatni? Nem gondoltam viszont olyasmire, hogy még sosem autózott vagy sétált pórázon, hiszen az enyémekkel rendszeresen utaztam, nekem is természetessé vált, hogy ezzel semmi probléma egy kutyánál. Abba a hibába állítólag sokan beleesnek, hogy azt gondolják, majd a kölyök is azonnal tudja mindazt, amit a család öreg kutyája 10 év alatt felszedett magára, most itt a példa, hiba elkövetve.
Mikor megérkeztünk és Bea kiengedte, jól összetapogattuk, hívtuk, szaladtunk előtte, integettünk neki (itt már meglehetősen ledöbbent), volt egy kis fésülködési kísérlet, rákerült egy hám, szaladtunk a póráz végén, amerre Bea ment, arra ment ő is, ha optimistán fogjuk fel, végül is sétáltunk. Negro, akivel addig egy kifutóban éltek és Alfa, az alomtesója közben többször figyelmeztették, nehogy bedőljön ezeknek a kétes elmeállapotú egyéneknek, ha elég türelmesen lecövekel a kifutója előtt, jó eséllyel elmegyünk, minden a régi lesz megint, és jókat mulatnak majd utólag, ha elmúlt a veszély.
Persze nem így történt, Beával eljött a kocsiig, betettük, elbúcsúztak, elindultunk.
Én vezettem, most azt hiszi, ilyen az autózás. Hányt vagy 4-szer, egész úton nem láttam a pofiját, mert ahogy betettük, félig lent, félig az ülésen utazott hazáig. Többiek szerint rendben volt. Kiszállni sem akart, a kapun bemenni sem. Kicincáltuk, becibáltuk. Lekerült róla a hám, az se feszélyezze. Lecövekelt a kapuban. Hívtuk, semmi. Kapott vizet, nem kérte. Tudtuk, hogy talán békén kellene hagynunk egy ideig, de nehezen fogadja el az ember, hogy autópálya, autóút, kisebb utak mind túlélve, a kutyán meg semmi eufória nem látszik eluralkodni. A jelenlévőkön kezdődő csalódottságot véltem felfedezni, így a tervezettnél kicsit előbb kínáltam a vacsorát. Elfogadta, megette, siker. A következőt kicsi távolabb tettem le, érte jött, megette. Ezután növeltem a távolságot. Ha nagyon messzinek találta, csak félútig jött, közelebb kellett vinnem. Így oldódott kicsit, az utolsóért bejött egészen a ház bejáratáig a kapuból, azt végül a kezemből vette el, és csak 2 méterrel ment távolabb elfogyasztani. Vizet még mindig nem kért, ekkor új gazdija megkínálta a flakonjában lévő ceglédi kútvízzel. (Ez egy ősi mesemondó szerint különös varázserővel bír, rádium tartalmának köszönhetően. Ettől olyan egészségesek a Bea-kutyák, teli vannak bűbájjal, ebből isznak, ebben fürdenek. Aki viszont sokáig távol marad a szülőháza elixírjétől, annak jaj lészen a legenda szerint.) Hogy Sami/Scarface hallott-e erről, nem tudom, de a ceglédi vizet megitta, aztán ugyanebből a flakonból töltött csapvizet is. Valami varázslat csak lehetett, mert ezután a közelünkben maradt. Leterítettünk neki egy kis szőnyeget, birtokba is vette. Este az új gazdi sokat beszélt hozzá mindenféléről, ő pedig figyelt minden szóra.
Másnap
Kora reggel zörgött az edényével, ezt szeretnénk állandósítani, ezért kapott egy száraz kiflit. Vidáman futkározott vele egy darabig, de lehet, hogy el akarta ásni, csak még reménykedik, hogy nem marad addig, hogy spájzra is szüksége legyen, így végül megette. Új gazdájával körbejárt a kertben, mindent megnézett. Kicsit apportoztak is, aminek azért örültem, mert a Bea-kutyák között akad olyan, aki nem hajlandó idegennel ilyen kontaktusra. Részéről ez rendben van. Engem is kedvesen fogadott, megpróbálkoztam a fésüléssel, ő pedig a távozással, majd a szigorú nézéssel. Mondtam, hogy ezzel kár, mert nem ijedek meg egy ilyen kisrókától. Akkor eldőlt és hagyta. Jutalomképpen csak pár percig szépítgettem, és még egy darab csirkeszívet is kapott. Napközben szinte végig a gazdi közelében volt, követte mindenfelé vagy szunyókált a lábánál. Egy alkalommal aztán, mikor a gazdi boltba indult, ő csak feküdt tovább. „Hát mi van, ki sem kísérsz?” szólt a kérdés, mire felkelt és elbandukolt vele a kapuig, majd visszasétált és letelepedett a saját szőnyegére.
Érdekes, hogy egyszerre van jelen a viselkedésében a vadonban élő állat óvatossága, tartózkodása, de a kíváncsiság és az emberrel való kapcsolat igénye is. Ez utóbbi nyilvánult meg abban is, hogy eleinte csak nézett minket, a nyitott ajtóból, de nem lépte át a küszöböt. Kicsit később az egyik lábával belépett. Végül este bejött, nagyon óvatosan körbeszimatolt az előtérben. Becsuktam az ajtót, lefeküdt pár percre, majd a gazdival együtt kiment.
Jó alapjai vannak, óvatos, de kiegyensúlyozott. Ahogy ismerkedünk, egyre jobban tetszik nekem is. Nem tolakodó, de nem is visszautasító. Sokféle stressznek volt kitéve néhány órán belül, mégsem omlott össze, kíváncsi ránk, érdeklődő, játszik, eszik. Szerintem jól haladunk.
————–
A hét kellő aktivitással indult. Hajnali zörgés, ajtókilincsre ugrálás, körömkopogás az előtérben, kíváncsi fej a szoba ajtajában: „Ti még alszotok? Akkor nem zavarok.”
Gazdi résnyire nyitott szemmel csukja be a sarkig tárt ajtót, kissé hideg van még, vissza az ágyba. Körömkopogás, zörgés a kilinccsel…, bentről is nyílik, ez jó. Becsukom, még alfában vagyok… Kintről pakolás hangjai. Gazdi kimegy, visszaültet valamit a cserépbe, hátha nem veszem észre a változást. Majdnem bejött, elsőre tényleg a cigijét és az öngyújtóját láttam meg. („Volt egy másik is. Scarface! Hol az öngyújtóm?” ) Közben megpillantom a lerágott liliomot. Talán a vázában kinyílik. Lassan reggel lesz.
Már csóvál, örömmel fogad bennünket: „Hogy tudtok ti ennyit aludni?” Aztán lepihen, sűrű volt a hajnal.
Gazdin a sor: hám-próba, öngyújtókeresés, dögönyözés, apport, fésülés, „Scarface gyere, hozd vissza! Szép leszel, jaj, milyen szép! Ügyes vagy, milyen okosan néz azzal a kis piros nyuszi szemével!” (-Igen, jó ötlet volt autópályán 130-nál huzatot csinálni… -Milyen 130-nál, 110-zel, ha mentél…) „De aranyosan hempereg, most átfordult, nézd! Scaarfaace!”
Lássatok csodát, határozottan megmozdult a füle a Scarface-re (amúgy kiejtve: szkárfész), kétszer is kipróbáltam.
Tényleg embercentrikus, együtt kertészkedünk. Kitépek egy gazt, nekiáll az arasznyi tiszafának. Épül-szépül minden.
Kapun nem nyomul ki, de még bizonytalan, hisz nem ismeri a szokásainkat. Velünk kell-e jönni, ha elindulunk, meddig kísérjen, mi történik, ha gyalogosan megyünk el, ha külön-külön, ha együtt, ha kocsival, ezeket mind meg kell tapasztalnia. Nagyon figyel, gyűjti az információkat, még csak finoman próbálkozik, nekünk meg egyre többféle dolog jut eszünkbe, hogy még ezt sem tudja, azt is meg kell mutatnunk neki…, fejben pipáljuk, mi volt már: távozás gyalogosan egyesével, kocsival mindannyian, kocsival a Gazdi! Na, itt megveszett.
Esős, eseménytelen napnak indult, csak a gazdi párkányon lévő kávés csészéjét tisztogatta meg, és egy képes újságból olvasgatott, de amúgy semmi, még a kertészkedésre is alkalmatlannak találta az időt. Aztán gazdinak el kellett mennie. Szépen kikísértük, a kaputól távolabb megállva, ahogy az felénk szokás. Megvártuk míg elindul, visszasétáltunk, minden rendben lévőnek tűnt. Úgy 2 percig. Akkor egy robaj az ajtó felől. Csend. Újabb döngés. Gondoltam bejönne, de csak a gazdi papucsát ellenőrizte: tényleg nincs benne. Kiment, ajtót becsuktam, jelenet megismétlődött. Határozott „NEM” többször, mikor láttam, hogy rákészül a kilincsre. Kicsit furcsálltam, hogy feljebb is felmérte az ajtót, nemcsak a kilincs érdekelte. Követtem a tekintetét, fejmagasságban már teljes talplenyomatok voltak az üvegen. Örültem nyilván, hogy sáros, másképp észre sem veszem. Leskelődni kezdtem, és egy sajátos koreográfiát láttam. Tempós ellipsziseket rótt a kert teljes szélességében, lendületes, ruganyos ügetéssel, mint egy igazi róka. Komolyan aggódtam, hogy nekifutásból átugrik a kerítésen, de nem. Az ajtót szándékozott betaszítani minden körnél, ezért volt az ütemes döngés, meg a mancsnyomok fejmagasságban. (Itt jegyezném meg, érdemes még ajtócsere előtt magatokhoz venni a négylábút, fordítva az összecsiszolódást az ajtó és az emberi idegrendszer kevésbé viseli jól. Semmiképp ne zárjátok kulcsra, nagyobb ellenállás nagyobb kihívás, a Bea-kutyák szemében pedig különös fény csillog kihívások láttán.) Beengedtem újra, megmutattam, hogy a levetett zoknijában és ingében sincs benne a gazdi…,most nem tudom mit gondol rólam, érezhetően tartózkodóbbá vált, de talán sejti, hogy valami megnyugtatót akartam közölni a szennyes mutogatásával, mert lecsillapodott egy időre.
Ez a kocsival gazditávozós nem az igazi, de számtalan egyéb is vár még ránk. Próbálunk sorrendet felállítani: néhány hét múlva munkálatok lesznek, addigra be kell szoktatni a kennelbe, októberben már jó lenne a nap jelentős részében csukva tartani az ajtót, télen egész nap…, ilyesmik. Majd meglátjuk. Drukkoljatok!
———–
Ezt sem kellett volna?
Fogadja kérdő tekintettel a reggeli első kilépőt, de olyan kedvesen beszédes pofával, mint aki sejti már és várja is a választ. Kezd a rituálé részévé válni. Nehéz rá haragudni, csupa szeretet és jóindulat, mindig mosolyog.
Kutyaszemmel nézve valószínűleg zsúfoltan élünk. Hát még rókaszemmel! Bár az is lehet, hogy csak a tárgyak elrendezése nem optimális. Kerékpárok egymás mellett, autógumik toronyban, zoknik unalmasan elhelyezve a szárítón, cipők mind az előszobában…, de miért, mikor ennyi hely van?! Hát nem sokkal jobb, ha még a kapu előtt is hever belőlük néhány? Úgyis csak akkor kell, ha elmegyünk itthonról. Mondjuk sétálni.
Mert sétálni is lehet ám szórakoztatóan!
Miután néhány napig Gazdival gyakorolták a nyakörves-pórázos járkálást kerten belül (és a sárral kevert szőrcsimbókokat is kifésülte már a kutya bal oldaláról), elérkezettnek látták az időt ismerkedni a nagyvilággal. Elsőre kellett némi noszogatás, hogy Scarface kilépjen a kapun, de onnantól úgy ment minden, mintha egész eddig az utcákat rótta volna. Laza pórázon, gyönyörűen sétált! Képzelhetitek, minden gazda milyen büszkén vonulna a született mesterkiképző megtestesüléseként oda-vissza, meg-megállva, elismerő, dicsérő pillantásokat bezsebelve, szóba elegyedve láthatatlanná tévő köpenyüktől hirtelen megváló, környékbeli lakosokkal.
Scarface gazdája sem volt kivétel, másnap alig várta, hogy újra érezze a siker mámorát.
Pontosan hogy zajlott, számomra homályos, a történet-morzsákból az okokra sem derült fény, elég az hozzá, hogy a második séta befejezéséhez telefonos segítséget kellett igénybe venniük, Scarface ugyanis egy szakaszon csak 10-15 métert ment oda-vissza, majd mintha egy láthatatlan fal állná az útját, lecövekelt, lefeküdt, hempergett, kerülgettette magát a járókelőkkel. Tapasztalt beakutyásként fiam érkezett a helyzet megoldására, mint később elmesélték, ölben vitte át a másfél éves kutyát a démonizált zónán.
Próbáltam kideríteni az okokat, mi válthatta ezt ki, milyen párhuzam vonható az előző napival, de csak kuszálódott. „Semmit. Volt ott egy kutya a kertben…már jöttünk hazafelé…a nő meg kint gazolt, akkor még elmentünk arra… ott egy kiskutya…de tegnap összespnanoltak…meg beszélgettünk is ott egy nővel…kerítésen belül jött egy kiskutya…megtorpant…visszanéztem, a nő már eltűnt, akkor visszafordultunk, mentünk haza. Semmi. Valami trauma érhette Beánál, fél ezektől a kis kutyáktól.”
Nem röhögtem, igyekeztem a szomorú oldalát megfogni a dolognak: elképzeltem amint esőben, hóban, tűző napsütésben, mindig készen kell állnom egy kutya-cipelésre. Ezt bizony meg kell oldani. Másnap jutifalat a zsebben, tartalék póráz, hám, flakon víz a hátizsákban, indulás. Kicsit tartottam tőle, hogy megismétlődik és alaposan berögzül a tegnapi koreográfia, ezért tudatosan másfelé akartam indulni, de ahogy nektek sem derült ki merre jártak, nekem sem. Nálam volt a póráz, legyen valami másképp. Kicsit tényleg megtorpant, de tempósan haladtam tovább, olyan kutyasulis módot képzeljetek, jutifalat-rövid póráz-apró rántások kombót. „Párizsival persze, magadhoz édesgeted. Jaj, eltöröd a fülét! Hát én nem akartam így végighúzni a fülén. Mi sétáltunk -nem is bírok így rohanni-, meg a virágokat nézegettük. Nagyon szereti a virágokat, igazi botanikus.”
Néhány utcával odébb átadtam botanikusunk pórázát, elsétáltunk a parkba, bezsebeltük a dicséreteket, találkoztunk gyerekkel, kutyákkal, futóval, megnéztük a deszkás fiatalokat, a focizókat, egy szökőkutat, kifejeztem elismerésem a Gazdinak, hogy milyen jól megtanította sétálni, amit elégedetten nyugtázott. Még sok tervünk van: szájkosárhoz szoktatás, buszozás…, de nem sietünk, hagyunk időt a szórakozásra. Legfőbb szempontunk, hogy szeressen velünk, köztünk élni.
Megvan a kedvenc zeneszáma is: A Swingin’ Safari.
Gazdi folyamatosan és sokféle stílust hallgat, olyan is akad, amelyikhez idővel hozzá lehet szokni. Ebből a változatos hangzásból Scarface egyértelműen kiválasztotta ezt a számot. Érdeklődéssel figyeli, alvásból felkel rá (gyanítom, hogy már a szomszédok is), mobilon vagy laptopon szól, kint vagy bentről, mindig vonzza. Legtöbbször az album második számaként hallotta, egy nap után már az első szám végénél tudta, várta mi fog következni, azóta meg bizonyára a környékbeliek is mind velünk dúdolják. Tervezzük, hogy autós túráinkon is ez fog szólni, egyelőre csak a Budapest-Cegléd-Budapest vonalon.
Első utunk Ceglédre még zene nélkül, feszültséggel telve indult, vajon milyen hatása lesz a régi, ismert környezetnek, Beának és a Falkának Scarface-re, hisz egy hónapja sincs, hogy elhoztuk onnan, ahol másfél évig nevelkedett, és ahol szeretnek élni. Azt fogja-e gondolni, hogy csak átmenetileg volt nálunk, most megkönnyebbül, hogy végre visszavittük? Ránk sem hederít majd, haza sem akar jönni velünk? Lelkileg próbáltunk felkészülni ezekre a hatásokra, de volt bennünk némi szorongás, amit ügyesen átragasztottunk a kutyára. Jött a pórázon pörgés, földön vergődés, kocsiba tuszkolás, irány Cegléd! Engem lekötött a vezetéstechnika, Gazdi osztott figyelemmel navigált, Scarface-nek dünnyögött vagy zsoltárokat mormolt, a hátsó ülésről korlátozottak a lehetőségek, de megérkeztünk. Volt öröm, játék a hazaiakkal, erőfitogtatás az alomtesóval, Alfával szemben, súlymérés, mártózás a tóban, nekünk jótanácsok és persze finom kávé. Scarface nem mutatta a traumatizálás jeleit, vidám volt, kötekedő és rossz. Igyekezetét, hogy megakadályozza Alfa visszajutását a kifutójába, siker koronázta. Többször pórázra vettük, majd elengedtük, ne pattanjon ki köztük balhé indulás előtt a feszülő póráz miatt, ha már eddig megúsztuk. Bea hangulata is fokozódott (harmadnap mertem csak felhívni), filmekből ismert „nem kell kiksérni” sablon szerint távoztunk. Scarface szépen jött velünk, a kocsiba is könnyebb volt betenni mint itthon, az utat is lényegesen jobban bírta, mint a legelsőt, fog ez menni.
Folyt. köv.
N. Marianna
